Nárcizmus I.

Mikor Narkisszosz vadászat közben egy folyó partjára ért, inni akart, belenézett a folyótükörbe. Ekkor megpillantotta önmagát és azon nyomban magába szeretett. Egész nap ott maradt és hasztalan próbálta magához ölelni tükörképét. Így ugyanazt a kínt élte át, amit a nimfák, amikor nem kaphatták meg.

Reggelre Narkisszosz helyén az odasiető nimfák már csak néhány sárga szirmú virágot, nárciszt találtak. A nárcisz azóta is az önimádat jelképe, mivel magának a virágnak a szirma is egy kicsit önmaga felé hajlik. (Ezért nem illik nárciszt vinni vendégségbe.)

Az oxürhünkhoszi leletek alapján a mítosz általánosan ismert, fent leírt formája műmítosz, Ovidius műve. Eredeti formájában Ekhó nem szerepelt a történetben, Narkisszosz pedig homoszexuális volt. Szintén Ovidius tette misztikussá az átváltozás aktusát is. A korábbi szövegek szerint Narkisszosz egyszerűen megölte magát, és kicseppenő véréből – a görög mitológia hagyományai szerint – virág sarjadt: ez lett a nárcisz.

Narkisszosz történetéből Paul Adolf Näcke, német pszichiáter és kriminológus emelte ki és helyezte más köntösbe a nárcizmus kifejezést, de ő még nem a mai szemléletmóddal értelmezte a jelenséget, a kifejezést annak leírására használta, aki testét szexuális tárgyként kezelte.

Mai jelentéstartalmával először Sigmund Freud töltötte fel, és használta egy bizonyos személyiségzavar megnevezésére.

A nárcizmus a nárcisztikus személyiség által mutatott tulajdonságok és viselkedés absztrakciójának a neve. Beképzeltség, hiúság, önhittség vagy egyszerűen az önzés személyiségvonása.

Lényege, hogy az illető saját személyiségét mások rovására, mindenek fölé helyezve imádja, érdeklődése központi tárgyaként kezeli, továbbá a kielégülésnek olyan egoista és kíméletlen keresését jelenti, amely a dominancia és a kritikátlan igyekezet (ambíció) révén valósul meg. A pszichológiában a nárcisztikus személyiség az, aki nagyon szereti (sajnálja) magát, de fontos hangsúlyozni, hogy a kifejezésnek nincs alaphelyzetben patológiás értelme.

Kívülről nézve úgy látszik, hogy a nárcisztikus személy nagyra tartja magát, holott gyakrabban éppen az ellenkezője, az alacsony önbecsülés az igaz. A nárcisztikus ember számára az embertársakkal való összehasonlítás során születik meg az én értéke, ezért neki nem elég, ha ő jó, vagy nagyon jó, neki a legjobbnak kell lennie.

A nárcisztikus személyből, általában hiányzik az empátia képessége, de problémáikat kezelni tudják azzal, hogy igényüknek megfelelő foglalkozást választanak, mint például színészet, vezetés, és általában a média. Ezekben a foglalkozásokban a nárcizmussal még exhibicionizmus is párosul.

A túlzott önzés fogalma a történelemben már igen korán megjelent. Az ókori görögök hübrisznek hívták e tulajdonságot, mely például a görög hősök esetében pozitív jelentéstartalommal bírt. Pszichológiai értelemben csak viszonylag későn kezdték alkalmazni.

• 1898-ban Havelock Ellis angol szexológus a narcisztikus kifejezést a túlzott maszturbációt folytató személy leírására alkalmazta, aki saját testére mint szexuális tárgyra tekintett.
• 1899-ben Paul Näche volt az, aki egy szexuális perverziókról szóló tanulmányban a nárcizmus fogalmát először használta.
• 1911-ben Otto Rank kiadta az első nárcizmussal foglalkozó pszichoanalitikus folyóiratot, melyben azt a hiúsággal és az önhittséggel kapcsolta össze.
• Sigmund Freud egy folyóiratot adott ki 1914-ben, melyet teljes egészében a nárcizmusnak szentelt. Címe: On Narcissism: An Introduction.
• 1923-ban Martin Buber Ich und Du (I and You) címmel írt esszéjében kifejtette, hogy nárcizmusunk gyakran vezet ahhoz, hogy másokra tárgyként, nem pedig egyenlő félként tekintsünk.