Halogatás

A halogatás többet jelent annál, minthogy egyszerűen később végzünk el valamit. Nem egy egyszerű és egyszeri döntés eredménye, nem húzódnak mögötte racionális okok vagy indokok.

Általában észérvek mentén alkotjuk meg feladataink sorrendjét, mérlegelünk, mit tudunk előbb, mit később elvégezni, mi az, amihez több energia kell és mi az, amivel hamarabb végzünk, stb. Ezen elvek mentén saját, egyéni adottságaink ismeretében, racionális döntéseink eredményeképpen a mindennapokban könnyedén és egyszerűen hangoljuk össze. 

A halogatás mögött nem állnak nyomós indokok, nincs mögötte egy logikus eszmefuttatás- maximum saját magunk meggyőzése kurta-furcsa indokok alapján. Emiatt ébreszt is bennünk egy jó adag lelkiismeretfurdalást. 

Honnan tudjuk, hogy teendőinket nem csupán későbbre halasztjuk, hanem halogatjuk?

Érezzük! Mindvégig motoszkál bennünk a belső hang, amely kételyek ébresztésével igyekszik minket  a helyes irányba terelni: pontosan tudjuk, hogy most, vagy minél előbb kellene megcsinálni a dolgot, de ezen belső tudás ellenére mással foglalkozunk. Amit később egy nagy adag bűntudattal ismerünk is el magunkban. Sőt, ha valaki szembesít vele, el is szégyelljük magunkat, miközben vadul magyarázni is kezdjük a bizonyítványunkat.

A halogatás veszélyes móka, mert a lelkünket is mérgezi: megjelenhet bennünk bűntudat, stressz vagy éppen önutálat, hosszabb ideje életmódként megélve kiválthatja bennünk az alkalmatlanság érzését, vagy akár depresszióssá is tehet. 

A halogatás a legtöbbször nem egyszerű lustaság vagy semmittevés. Bármit hajlandóak vagyunk fontos feladatként előrébb sorolni, mint az a dolog, amihez éppen nem fűlik a fogunk, pedig tudjuk, előbb-utóbb kénytelenek leszünk elvégezni: halogatható, de meg nem úszható. 

Az okai között vastagon szedve találhatjuk meg az önértékelési problémákat: amit halogatunk, ott többnyire félünk a kudarctól, a nehéz feladattól. Az önismeretünk is ludas lehet, vagyis rosszul becsüljük fel az erőforrásainkat, és hogy adott idő alatt mennyi feladatot vagyunk képesek sikeresen elvégezni. Átvett mintaként is hordozhatjuk, a szüleink, nagyszüleink révén. Nem, általában nem puszta lustaság áll mögötte!

Ráadásul nemcsak azokat a feladatokat halogatjuk, aminek elvégzésére kaptunk egy határidőt. Ott csak addig tologathatjuk a dolgokat, míg egy hajrával le tudjuk nyomni határidőn belül. És ez általában sikerül is. Ilyenkor az agyunk azt a megerősítést kapja, hogy ha így is sikerült, akkor legközelebb is ez a megfelelő út. 

Nehezebb a következményeit látni azoknak a halogatásainknak, amik határidő nélküliek, vagy amikre úgy gondolunk: "Majd egyszer!". Majd egyszer elkezdjük az edzést, majd egyszer elkezdünk futni, majd egyszer megtanulunk angolul, majd egyszer írunk egy könyvet, csak előbb még, csak most még, csak addig még ezt vagy azt vagy amazt meg kell tenni, be kell fejezni. És az a majd egyszer hajlamos sohasem eljönni...

Könnyű belátni, hogy bár zsigerileg ellenkezünk elkezdeni itt és most, életünk végén mégis nagyon bánnánk, ha sohasem próbálnánk meg, kezdenénk el, ha mindig lenne előtte valami halaszthatatlan. 

Ha hajlamosak vagyunk erre, akkor érdemes megnézni, mi húzódik a halogatásunk hátterében és megkeresni azokat a módszereket, amelyekkel felvehetjük ellene a harcot. Mert ha ez már egy kialakult szokásunk, bármennyire is zavar, vagy támad miatta időről időre bűntudatunk, a régi minták felülírása, új szokások bevezetése nélkül nem fog menni a tartós, minőségi változás.